Egy boldog otthon falai között

A zene, amiből merítettem és, amit ajánlok a novella olvasása közben: Swedish House Mafia ft. John Martin - Don't you worry child

Egy kis instrukció: a színessel jelölt sorok a dalból vannak idézve.

Lehetséges, sőt valószínű, hogy a dal eredeti jelentésének nem sok köze van az én novellám történetéhez. A dal sokszori meghallgatása után és a szöveget figyelve nekem egy ilyen történet állt össze a fejemben. Kérlek, ezt tartsd tiszteletben! 

Komment formájában oszd meg velem, hogy neked mit jelent ez a dal, milyen érzéseket váltott ki belőled, milyen történetet képzelsz el hozzá illetve, hogy hogyan tetszett a következő kis fantázia! 

Köszönöm, ha elolvasod! 

- Nagyapa, nagyapa! Nézd, mit tudok! - felemeltem tekintetem a könyvből, amit éppen olvastam, majd játszadozó unokámat kezdtem nézni.

A kis Emily éppen ugrálókötelezett és különböző trükköket csinált közben, azt kellett figyelnem.

- Nagyon ügyes vagy drágám. - dicsértem meg, majd a néhány méterrel arrébb ülő fiúkat kezdtem figyelni, akik a kis halastóból próbáltak kifogni egyet.

Melegség töltötte meg szívemet a képre. Csak azt sajnáltam, hogy az én drága Margaretem nem láthatta, ahogyan gyermekünk és unokáink évről évre egyre nagyobbak és szebbek lesznek.

- Na, hogy bírod? - meglepetésszerűen ült le mellém a fiam egy üveg hideg sörrel a kezében. majd büszkén kezdte szemlélni gyermekeit. Talán én ugyanilyen büszkén néztem őrá.

Büszke voltam arra, hogy milyen fiút sikerült felnevelnem egyedül mindazok ellenére, amik történtek velem.

Hatvanhét évesen az ember sok mindent megél. Örömöt, bánatot, szerelmet és sajnos gyászt is.

Kisfiú koromban apám néhány évig a seregben szolgált, anyám nevelt engem és még három testvéremet. De miután apám hazatért, újra egy nagy család lehettünk. A szüleimnek egy hatalmas birtoka volt, mi is ott nőttünk fel. Már akkor megfogadtam, hogy én is egy ilyen helyen fogom felnevelni a gyermekeimet.

A négy testvér közül én voltam az egyedüli fiú, én voltam a legkisebb. Egy szülő mindig azt mondja, nincs kedvenc gyermeke vagy, ha van is azt nem mutatja ki, hogy a többit ne bántsa ezzel. Apám is így volt ezzel. Egyedüli fiú lévén én voltam a kedvence, ezzel nővéreim és anyám is tisztában voltak, de nem hibáztatták. 

Egy boldog otthonban király voltam, a trónom aranyból volt. 

Amikor apám hazajött a seregből minden idejét nekünk szentelte. Engem megtanított horgászni, szentjánosbogarat fogni esténként befőttesüvegbe és játékpuskával rendesen célozni. Boldog gyerekkorom volt.
Sokszor voltak nálunk az unokatestvéreink, hiszen apámnak is három testvére volt, anyámnak pedig még öt. Mindig nagy volt a nyüzsgés és forgás, hiszen plusz három-négy gyerek mindig nálunk volt. De szerettem. Szerettük. 

Az iskolában kitűnő tanuló voltam. Néha próbáltam én is elsumákolni a házi feladatot, mint a többi fiú, mert azt hittem ezzel nagyobb leszek, de mindig rossz vége lett. Apám bármit hagyott nekem, mindent megengedett de azt nem hagyta, hogy a tanulást vagy az iskolát hanyagoljam. Egyszer lógtam az iskolából, alapos verés lett a vége, amit végül élete végéig bánt, de megtette a hatását ugyanis onnantól kezdve soha többé még csak eszembe se jutott, hogy ne menjek be az iskolába vagy ne csináljak házi feladatot. 

A középiskolában rám talált az első szerelem is. Szőke, göndör haja volt a lánynak, alacsony termetű volt, hatalmas, barna őzike szemei voltak. Maga volt az ártatlanság. Csendes lány volt de nagyon jólelkű. Pontosan ez a tisztaság és ártatlanság volt az, ami megfogott benne. Évekig alkottunk egy párt, a szüleim szerették őt, és engem is az ő szülei. 

Hétvégente mindig a kertünkben lévő halastó mellett feküdtünk este és a csillagokat néztük. Közös terveket szőttünk. Házasságot, gyerekeket, fehér kerítéses házat. De mindez túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz maradjon. 

A középiskolai ballagás után meg akartam kérni a kezét. Össze akartam kötni vele az életemet. 

Ám a ballagás előtt két héttel azt mondta, hogy Európába megy egyetemre és így nem fog működni tovább a kapcsolatunk. Egy világ omlott össze bennem. 

Ott törték először össze a szívem. 

Az édesapám azt mondta "Ne aggódj gyermekem! Látod a mennyeknek tervei vannak veled. Csak ne aggódj!" 

Hittem neki. És igaza is lett. 

Engem felvettek az orvosi egyetemre, kollégiumba költöztem, dolgozni kezdtem és egy új életet éltem. A magam ura voltam, azt tehettem, amit csak akartam de hiányzott az otthonom. Hiányoztak a szüleim, a telkünk csendessége és a kis halastó, ahol rengeteg időt töltöttem. 

Új barátokat szereztem, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Közülük John majdnem a szomszédban lakik, így gyakran meglátogatjuk egymást. 

Majd megismertem egy másmilyen lányt.

Másodéves voltam, amikor egyszer feltűnt egy lány, akit addig még nem láttam. Magas volt, magabiztos tartása volt, szögegyenes, barna haja volt és figyelmet parancsoló, tengerkék szeme. Rögtön megakadt rajta a tekintetem. Teljesen Elena ellentéte volt, mégis vonzott. 

Pár nappal később megjelent az egyik előadáson és mivel csak mellettem volt hely, ott foglalt helyet. Végig csendben volt, szorgalmasan jegyzetelt és éber tekintettel követte a professzor minden lépését és szavát. Az előadás végén megkérdeztem a nevét. 

Margaret. 

Kiderült, hogy ápolónőnek tanul és, hogy van néhány közös óránk. Egy másik egyetemről iratkozott át. 

Nagyon jó barátok lettünk, ami nagyon hamar fordult át szerelembe. Elválaszthatatlanok voltunk. Ahova csak tehettük együtt mentünk, legszívesebben el sem engedtük volna egymást. Azt hittem, hogy az a szerelem, amit Elena iránt éreztem, de aztán rájöttem, hogy nem. A Margaret iránt táplált érzelmeim... na az szerelem volt.  

Egy év után a nyári szünetben haza vittem magammal, hogy a szüleim és a nővéreim is megismerhessék. Először nem kedvelték, hiszen Margaret szókimondó volt és nem félt elmondani semmiről a véleményét. Aztán néhány nap után, miután segített anyámnak főzni, játszott a nővéreim gyerekeivel és apámnak is megsütötte a kedvenc süteményét kezdte belopni magát a szívükbe. 

Amikor ránéztem nem láttam mást csak azt a nőt, akivel le akarom élni az életem. Szerettem elmés és egyben éles megjegyzéseit. Szerettem a mosolyát, néha a hideg viselkedését is, amikor rossz kedve volt. De szerettem, amikor esténként hozzám bújt és azt mondta, szeret. Amikor láttam az unokaöcséimmel és húgaimmal játszani azt is tudtam, hogy azt akarom, ő legyen a gyerekeim anyja. 

Még a diplomaosztás előtt megkértem a kezét és igent mondott. Én voltam a legboldogabb ember a világon. A diplomaosztó után egy évvel össze is házasodtunk és lett egy kis lakásunk is. 

Olyan fiatalok voltunk.

Tökéletes életünk volt. Egy kórházban dolgoztunk, természetesen én, mint orvos ő pedig, mint ápoló. Nyugodt, békés kis életünk volt. Nem veszekedtünk vagy, ha igen akkor is valami apróságon kaptunk össze, ami után perceken belül ismét szent volt a béke. 

Mi uraltuk a világot.

Egy kis idő után szerettünk volna gyereket is de sajnos nem sikerült. Margaret ezért folyton sírt és napról napra egyre rosszabb lett a kedve is. Magát hibáztatta. Azt gondolta, hogy ő tehet arról, hogy nincs gyerekünk. Aztán egyik naptól fogva rendszeres rosszullétek gyötörték. Émelygett, hányt és a láza is néha felszökött. Először azt hittük valami vírust kapott el, de hetekig ezzel küzdött. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy több van a dologban, mint egy egyszerű vírus. Orvoshoz mentünk és kiderült... várandós. 

Teltek a hónapok és azt figyeltem, hogy az én gyönyörű feleségem, hogyan válik még gyönyörűbbé, miközben egyre csak növekedett a pocakja. Nem sokkal később kiderült, hogy kisfiúnk lesz, ami miatt csak még nagyobb lett az öröm. 

Azt hittem sosem veszítem el. 

De a várandóssága hetedik hónapjában Margaret nagyon legyengült. Napról napra csak romlott az állapota én pedig majd megőrültem a tehetetlenségemben, hogy orvos vagyok és mégsem tudok neki segíteni. Folyton lázas volt, nem evett vagy, ha mégis ki is hányta. Állandó migrének és néhai légszomj gyötörte. Egyik éjszaka annyira befulladt, hogy be kellett vinnem a kórházba és már nem is engedték haza. 

Veszélyeztetett terhes volt és nem sok jót jövendöltek. Mivel az állapota folyamatosan romlott azt mondták, hogy a szülés rendkívül veszélyes lesz és nem tudják, hogy mi lesz a végkimenetele de félnek attól, hogy vagy Margaret vagy a baba nem fog velem hazatérni. 

Nem akartam elhinni. Nem voltam képes felfogni, hogy a tökéletes életemnek így vagy úgy, de vége lesz. Tudtam, hogy a feleségemet mindenféleképpen elveszítem; vagy meghal, vagy elveszítjük a babánkat és utána ő sem lesz képes ugyanazt az életet tovább élni, mint azelőtt. 

Aztán eljött az a nap, amitől a legjobban féltem. Az a nap, amit a legjobban kellett volna várnom. A fiam születésének napja. A délutáni órákban jött világra a fiam, Jonathan. Legnagyobb meglepetésünkre a szülés zökkenő mentes volt ez pedig az én eszméletlenül erős feleségemnek volt köszönhető, aki mindvégig kitartott. Amikor felsírt a kicsi mindannyiunkból egy megkönnyebbült sóhajtás szakadt fel. Jonathan a vártakhoz képest nagyon jó életfunkciókat mutatott, ellenben Margarettel, aki holtsápadt arccal feküdt. Homlokán gyöngyözött az izzadság, pilláit alacsonyra eresztette, ajkai pedig remegtek. Soha nem láttam még annyira gyengének, mint akkor. 

Még megfoghatta a fiúnkat és pár napig serényen foglalkozott vele, ahogyan csak tudott. De öt nap után feladta a harcot és eltávozott közülünk. 

Még mindig emlékszem, ahogy minden megváltozott.

Ott maradtam egy kisbabával - az én kisbabámmal - tanácstalanul, a szerelmem nélkül, aki tudta volna, hogyan csináljam, hogy hogyan legyek jó apa. 

- Így is jó apa vagy, drágám! - vigasztalt anyám. 

Néhány hét után hozzájuk költöztem, hogy a nővéreim - akik a szomszédban laktak - és anyám a segítségemre legyenek, mert nem igazán tudtam mit is kezdhetnék egy babával egyedül. 

De aztán néhány hónap után belerázódtam és már egy kis rezdülésből is tudtam, hogy Jonathannek mire van szüksége. 

Teltek az évek, a szüleimet is elveszítettem, de ott maradtam a birtokon. Ott, ahol én is felnőttem. Ott akartam én is felnevelni a gyermekemet. 

Hogy újraházasodtam-e vagy találkoztam-e más nőkkel? Próbálkoztam, miután Jonathan betöltötte a tízet, de minden egyes kis kapcsolat vagy találkozás kudarcba fulladt. Mindenkiben Margaretet kerestem. De belőle csak egy volt. 

Így egyedül neveltem fel a fiamat. Egyedül iskoláztattam be és járattam egyetemre. Sikeres üzletember lett belőle, lett egy szép felesége és három gyönyörű gyermeke - az én három, gyönyörű unokám. 

- Apa, minden rendben? - fogta meg vállamat Jonathan, mire feleszméltem gondolataimból. 

- Persze fiam. Minden a legnagyobb rendben. - megfogtam kezét, ami még mindig a vállamon pihent, majd az ég felé emeltem tekintetem. 

Magamnak ezerszer köszönetet mondtam Margaretnek azért a pár évért, amit együtt éltünk le és a legnagyobb kincsért, amit nekem adott, a fiamért. 

Hiszen hála neki, ott voltam, ahol mindig is lenni akartam. 

Egy boldog otthon falai között. 

Utálom, hogy szeretlek

Szeretnék első sorban elnézést kérni, hogy ilyen sokáig nem rukkoltam elő új novellával, de az elmúlt hetekben dolgoztam és nem volt időm sajnos írni. De most újra itthon vagyok és így tudok alkalmat keríteni végre az írásra. 

Az utóbbi időben ezt a zenét hallgattam a legtöbbet, ez volt rám a legnagyobb hatással, ezért esett erre a döntés. 
Illetve ebben a novellában kicsit megtörtem a "szabályokat", de remélem el tudtok ettől tekinteni. :)

A zene, amiből merítettem és, amit ajánlok a novella olvasása közben: Gnash - I hate you, I love you 

Egy kis instrukció: a színessel jelölt sorok a dalból vannak idézve. 

Lehetséges, sőt esetleg valószínű, hogy a dal eredeti jelentésének nem sok köze van az én novellám történetéhez. A dal sokszori meghallgatása után és a szöveget figyelve nekem egy ilyen történet állt össze a fejemben. Kérlek, ezt tartsd tiszteletben! 

Komment formájában oszd meg velem, hogy neked mit jelent ez a dal, milyen érzéseket váltott ki belőled, milyen történetet képzelsz el hozzá illetve, hogy hogyan tetszett a következő kis fantázia! 

Köszönöm, ha elolvasod! 

Szédültem, forgott velem minden, látásomat pedig elhomályosították a könnyek. Csak néhány ember sétálgatott a hídon, azon a hídon, ahol először találkoztunk. Az az este és ez a híd örökre megváltoztatta az életemet.
Akkor, hogy ott sétáltam már azt is tudtam, hogy ez a híd lesz az utolsó, amit érintek életemben. Nem akartam már élni. Túl sokat szenvedtem az elmúlt időszakban, túl sokat ahhoz, hogy még többet elbírjak. Egészen a híd közepéig meneteltem, ahol már teljesen üres volt minden, hiszen az utolsó emberek is lesétáltak róla. Tériszonyom van, de abban a pillanatban azt sem éreztem. Nehezen de sikerült átmásznom a korláton, majd fel is ültem rá.
A víz csendesen kavargott alattam, de semmi mást nem is hallottam csak szívem hangos dübörgését. Elővettem a telefonom és nem haboztam, tárcsázni kezdtem. Fejből tudtam már a számát, hisz annyiszor hívtam már fel. Késő éjszaka volt, valószínűleg már aludt, de hallani akartam még utoljára a hangját. Miközben vártam, hogy felvegye azon imádkoztam, hogy ne legyen vele a barátnője. Nem bírtam volna elviselni még azt is. Így is elég volt, amikor minden egyes alkalommal miatta utasított el. Ő volt a megtestesült tökély; derékig érő fekete haj, tengerkék szemek, kedves lány tökéletes alakkal. Én mellette eltörpültem, átlagos voltam... pontosan ezért választotta őt. Én csak szórakozásnak voltam jó.
- Halló? - amint meghallottam a hangját a szívem még sebesebb vágtába kezdett és hirtelen meg is szédültem, így muszáj voltam megkapaszkodni.
- Bruce. - csak a nevét tudtam kinyögni, nem jött ki több hang a torkomon.
- Lauren, te vagy az? Miért hívsz rejtett számról? És miért hívsz fel egyáltalán az éjszaka közepén? Szerencse, hogy Cat nincs velem, most magyarázkodhatnék neki. - záporoztak belőle a kérdések én pedig még mindig csak csendesen ültem, képtelen voltam megszólalni. - Lauren, ott vagy? Ne szórakozz, kérlek!
- Sajnálom! - suttogtam elcsukló hangon.
- Mi a baj? Jól vagy? - kissé felélénkült a hangja, de nem eléggé ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg érdeklem őt.
- Téged nem érdekel, sosem érdekelt. - válaszoltam neki még mindig halkan, viszont a válasz egy hangos sóhaj volt.
- Istenem Lauren. Tudod, hogy ez nem igaz.
- De igen és mélyen legbelül te is tisztában vagy ezzel. Mindig csak játszottad, hogy érdekellek. De...
- De?
- Ő az egyetlen dolog, amit valaha láttál.
- Ne kezdjük ezt el megint, kérlek!
Megremegtem. Mindig el akarta hárítani ezt a témát, de én azt akartam, hogy tudja mennyire fáj.
- Miért? Miért nem veszed észre, hogy fáj minden egyes alkalom, amikor látlak?
- Nem értelek! Akkor miért találkoztál velem mindig? És most miért hívtál fel?
- Mert hiányzol! Hiányzol, amikor nem tudok aludni... amikor nem tudok enni. - szünetet tartottam, mert nem voltam benne biztos, hogy ki akarom mondani a következő mondatot, de végül megtettem. - És mert hallani akartam még a hangodat utoljára.
- Utoljára? Lauren mi a francról beszélsz? - abban a pillanatban valódi aggodalmat véltem felfedezni hangjában, ami megmelengette szívemet.
- Ha magam felé rántottalak, neked az nem tetszett. 
- Lauren, hol vagy? Azonnal mondd meg! - feszült lett és én örültem ennek. Sikerült belőle érzelmeket kicsikarnom, még ha nem is olyanokat, amilyeneket akartam.
- Szeretlek Bruce.
- Tudom, de...
- Utálom, hogy szeretlek. 
- Nem érdemlem meg a szereteted.
- Te mindent érdemelsz, úgyhogy nem erről van itt szó. Te őt akarod, rá van szükséged, én pedig soha nem leszek ő. 
- Azt hittem ezen már túl vagyunk.
- Te lehet, hogy túl vagy már rajta! - kiáltottam fel. - Én nem! Soha nem léptem túl rajtad és nem is fogok! - zokogás tört fel belőlem. - Pontosan ezért nem akarok már élni tovább.
- Ne beszélj hülyeségeket! Nem érek annyit, hogy rosszul érezd magad!
- Miért nem gondoltál erre akkor, amikor folyton hívtál és találkoztál velem, miközben már az övé voltál?
- Igazad van, sajnálom. De kérlek, most mondd meg, hogy hol vagy, rendben?
Egy halvány, szomorú mosolyt kanyarítottam ajkaimra?
- Gondolkoztál már azon, hogy kik lehettünk volna? Neked adtam volna mindenemet. - keserűen nevettem fel. - Bár így is megtettem.
- Akármit hiszel, fontos vagy nekem! De nem tudok mit tenni, érted? Nem hagyhatom őt el. Nem hagyhatom el a szerelmet a vonzalomért.
- Hát csak ennyit jelentettem neked? Vonzalmat?
- Lauren..
- Hazudsz nekem. Hazudsz velem. Az egész életünk hónapok óta hazugság Bruce.
- Tudom.
Percekig csend volt. Csak a vizet néztem magam előtt, ami továbbra is csak sodródott.
- Mindig olyan embereket hiányolok, akiket nem kéne. - könnyeim megállás nélkül peregtek az arcomon. - Mondd csak Bruce, hiányzom én neked annyira, mint amennyire te nekem?
- Lauren, nem lehet...
- Eléd tártam ezt a lehetőséget, de te nem nyúltál érte. De nekem úgyis mindegy, megkaptam ezeket az érzéseket, de te... soha nem figyeltél rájuk. 
- Mondd el kérlek, hol vagy!
- Látod? Most sem érdekel, amit mondok.
- De igen! Érdekel és te is érdekelsz! Ezért akarom tudni, hol vagy.
Nem válaszoltam neki, csak vettem egy mély levegőt és körül néztem.
- Emlékszel arra az estére, amikor először találkoztunk? Hát persze, hogy emlékszel, hiszen akkor este el is csattant az első csók köztünk. Nem lett volna szabad, hogy megtörténjen, hiszen már akkor együtt voltatok. De túlságosan élveztük egymás társaságát. Aztán emlékszel, hogy azt mondtad ez nem történhet meg többször? Aztán két hét múlva mégis még egyszer megtörtént.. majd újra és újra találkoztunk annak ellenére, hogy neked ott volt ő. Mégis az én társaságomat kerested. Miért választottad akkor mégis őt Bruce? Miért? És ne mondd azt, hogy nem érzel irántam semmit!
- Mindenre emlékszem Lauren, minden egyes pillanatra. Soha nem éreztem magam annyira élőnek, mint amikor veled voltam. Annyira passzoltunk egymáshoz, természetesen mozogtunk egymás körül. De... nem veled látom a jövőmet, hanem Cattel.
- Ne mondd ezt! - suttogtam sírva. - Legalább még most mondanál nekem szép dolgokat!
- Lauren! Akármit tervezel, kérlek..
- Tudod, nem akarok semmi rosszat, csak hiányzol...
- Miért csinálod ezt?
- Nem tudom Bruce. Amikor utoljára azt mondtad, hogy ezt be kell fejeznünk elfogadtam. Azt hittem, hogy le tudom ezt zárni és túl tudok lépni rajtad. De már lassan két hét is eltelt, és nem tudok másra gondolni csak rád. Folyton azon jár a fejem, hogy hol lehetsz, mit csinálhatsz, kivel lehetsz és közben megöl a féltékenység, amikor arra gondolok, hogy ő megérinthet téged vagy megcsókolhat én pedig nem. Pedig én többet törődtem veled. Többet kerestelek, bármi volt én jobban aggódtam érted. Nem érdemlem ezt.
- Igazad van. Undorítóan viselkedtem, nem érdemeltél ilyen bánásmódot. Olyan valakit érdemelsz, aki megbecsül téged, aki tud téged szeretni és, aki teljesen neked tudja adni magát.
- Tudom, hogy ez így van. És tudod mégis mi a legrosszabb? Hogy én mégis téged akarlak.
- El kellene engedned Lauren. El kellene, hogy felejts. Csak rosszat teszek neked.
- Ne akard! Nem tehetem, nincs nálad fontosabb. 
- Csak ártok neked!
Hangokat hallottam a vonal másik végéről, mintha kiment volna az utcára. De hozzám nem jöhetett, hiszen nem mondtam el neki, hogy hol vagyok.
- Az lehet, de akkor is szeretlek. - zokogás rázta meg a testem.
- Istenem Lauren... - sóhajtott fel, majd a következő pillanatban valaki megrántott hátulról és a földre estem de mégis erős karok között találtam magam. - Őrült vagy! Komolyan le akartál innen ugrani?
A meglepettségtől meg sem tudtam szólalni, csak hangosan zokogni kezdtem és a pulcsijába kapaszkodtam. Ott volt. Oda jött hozzám. Nem mondtam meg neki, hol vagyok mégis tudta. Megmentett.
- Utálom, hogy szeretlek. 
- Tudom.
- Azt is utálom, hogy akarlak. 
- Tudom. - suttogta, majd még szorosabban magához húzott.
Nem érdekelt, hogy egy híd közepén ülünk a földön. Csak az számított, hogy ott vagyok vele, a karjaiban. Ott, ahol a leginkább otthon érzem magam.
- Mit csináljak most veled?
- Szeress! - kértem, de tudtam, hogy lehetetlent kérek.
Eltolt kissé magától és kezeibe vette az arcomat, majd hüvelykujjával letörölte könnyimet.
- Lauren, én...
- Bruce? Mégis mit művelsz?
- Cat!

A novella végére pedig egy kérdéssel fordulnék hozzátok. Az utóbbi időben észrevettem blogos csoportokban, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a songficek után.
Utána néztem, de nem találtam olyan magyar csoportot, ami songficekkel foglalkozna. Ezért, ha lenne rá igény, akkor nyitnék egyet, ahol megoszthatnánk egymással novelláinkat, segítséget és inspirációt adhatnánk egymásnak. Persze ez csak akkor nyílik meg, ha van rá igény és érdekel is benneteket. Szóval akár egy pipával vagy komment formájában jelezzétek, ha tetszik az ötlet.

Hannah

Egy fegyveres élősködő

A zene, amiből merítettem és, amit ajánlok a novella olvasása közben: Britney Spears - Criminal 
Egy kis instrukció: a színessel jelölt sorok a dalból vannak idézve. 
A dal eredeti jelentése és tartalma nem biztos, hogy tökéletesen egyezik az én novellám történetével. A dal sokszori meghallgatása után és a szöveget figyelve nekem ez a történet állt össze a fejemben. Kérlek, ezt tartsd tiszteletben! 
Köszönöm, ha elolvasod és megosztod velem a véleményed az írásomról. Illetve köszönöm, ha fel is iratkozol! 

Drága Anya! 

Amikor ezt olvasod, én valószínűleg már úton vagyok. Mielőtt bármibe is belekezdenék viszont arra kérlek, hogy ne haragudj rám! 

Tudom, hogy azt mondtad, maradjak tőle távol.

Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, de el kell mondanom neked mindent, ami az utóbbi időben történt. Csak így értheted meg, hogy mi vitt rá arra, amit tettem.
Az egész fél évvel ezelőtt kezdődött. Biztosan emlékszel arra a bulira, amire Nolan elvitt, hiszen az volt az utolsó este, amit együtt eltöltöttünk. Egész idő alatt nem viselkedett velem, majd a buli felénél rajta kaptam egy lánnyal. Természetesen számon kértem, de aztán ő volt felháborodva. Kirángatott a szórakozóhely mögé, rángatni kezdett majd meg is ütött. Soha életemben nem éreztem magam annyira megalázva, mint akkor. Megütött az az ember, akit szerettem rögtön azután, hogy a szemem láttára megcsalt.
Viszont időm sem volt arra, hogy magamhoz térjek, ugyanis valaki elrántotta tőlem, megütötte majd a földre lökte és rendesen ellátta Nolan baját. Megadta neki azt, amit megérdemelt. Az ismeretlen alak megkérdezte jól vagyok-e, de amikor szemügyre vettem megmentőmet, a torkomon akadtak a szavak. Megijedtem hirtelen.
Fekete bőrdzseki, fekete farmer és ugyanilyen színű motoros bakancs volt a lábán. Szőke, hátrazselézett haja tökéletesen kontrasztban állt sötét megjelenésével. Nem olyan embernek nézett ki, akivel az ember szívesen elengedi a lányát. 

Ő egy mérgezett szívű lázadó.

De megvédett engem. Viszont a félelmetes külső mellett barna szemeiben volt valami, ami vonzott. Valami, ami azt ígérte, hogy megváltoztatja az életemet; és valóban így lett anya. 

Megköszöntem neki azt, amit tett, majd felajánlotta, hogy hazahoz. Én azonban nem akartam még haza jönni. Meg akartam őt ismerni. Elvitt motorozni, majd beültünk egy bárba és sört ittunk.
Egyáltalán nem jó ember. 

Beszélgettünk, nagyon sokat. Majd az este végén megkérdezte találkozhatunk-e még. Természetesen igent mondtam neki. Három hónap után bemutattam neked is. Udvarias voltál vele, de miután elment azt mondtad, hogy nem találkozhatok vele többé. Azt mondtad, hogy rossz hatással van rám.

De te nem ismered őt. Olyan gyengédséggel és szeretettel közeledett felém, mint még soha senki. 

Tudom, hogy azt mondtad, ő egy piszkos alak. 

Sajnálom anya, hazudtam neked. Akkor megígértem, hogy soha többé nem találkozom vele és nem fogok vele beszélni sem. De három hónapja minden egyes alkalommal, amikor elmentem itthonról vagy azt mondtam, hogy Emilynél alszom, akkor vele voltam. 

Egy idő után megtudtam azt is, hogy mivel foglalkozik és, hogy hol lakik. Egy régi raktárépület egyik helyisége volt berendezve egy kisebb lakásként. De még ez sem érdekelt. 

Ő az ördög törvényeinek a gonosza.

Emlékszel, amikor kiskoromban mindig azt mondtad nekem, hogy ha egyszer megtalál az igaz szerelem, akkor ne engedjem el soha? Hát most ezt teszem.
Tudom, hogy nem tesz jót nekem. Tudom, hogy már nem vagyok olyan, mint régen és azt is tudom, hogy megváltoztat - és nem jó irányba -, de képtelen vagyok lemondani róla. Amikor vele vagyok végre teljes embernek, szabadnak érzem magam. Úgy érzem, hogy végre megtaláltam a helyem a világban. Hogy örökre mellette kell lennem. 

Az sem érdekel, hogy lop, csal és hazudik. Sőt, hogy képes rosszabb dolgokra is.

Minden érv elhalványul, nem tagadom, imádom őt. 

Néha esténként, amikor ott ültem nála és ő hegekkel az arcán, véres ruhával és felhasadt ököllel jött haza, az sem érdekel. Olyankor mindig segítettem neki. Fertőtlenítettem a sebeit, kimostam a vért a ruháiból. Még ezekkel a dolgokkal együtt is tetszett. Sőt, ilyenkor talán még vonzóbbnak is találtam őt. Hiszen tudtam, hogy mindent, amit tesz, azért teszi, hogy nekünk jó legyen és, hogy el tudjuk kezdeni együtt az életünket. Mert ezt akarjuk. Együtt leélni az életünket. 

Egyik este, amikor a kanapéján ültünk rágyújtott, majd kivett egy fegyvert a kabátzsebéből és az asztalra tette. Megkérdeztem, hogy mire kell neki, mire azt mondta, hogy el kell intéznie valamit. De én tudtam, hogy az a valami inkább valaki lehet. 

Anya, azt hiszem megölt egy embert. 

Élvezetből gyilkol. 
De valahogy ez sem érdekelt. Azt gondoltam ez is hozzá tartozik és én úgy fogadtam őt el, ahogy van. 

Néha veszekszünk apró dolgokon és olyankor kiabál velem, mert hamar elveszti a türelmét. De ne aggódj! Soha nem bánt engem. Soha nem lenne rá képes úgy, mint Nolan. Hiszen ő szeret engem.

Ezért pedig képes vagyok elviselni neki mindent. 

Rátetováltatta a nevemet a karjára. 

Szóval azt hiszem, rendben van ez így. 

Tegnapelőttig minden rendben volt. Ugyanolyan este volt, mint a többi. Ott voltam a raktárban és rá vártam. Aztán egyszer csak megjelent. Űzött arckifejezése volt, fehér pólója szakadt és mocskos volt, kezén ismét vérfoltokat fedeztem fel. Megijedtem. 

Egyetlen szekrényéhez szaladt és ruháit egy utazótáskába kezdte dobálni. Oda mentem hozzá és megkérdeztem mi történt.
- El kell tűnnünk a városból! - mondta, majd tovább pakolt. 

Minden centire követtem őt és folyton csak azt kérdeztem, hogy mi történt. Azt mondta, hogy az egyik üzlet rosszul sült és el most bajban van. Abban a pillanatban szirénák éles hangja hasított a levegőbe és kék-piros fényes szűrődtek be a kis ablakon. 

Csak az járt a fejemben, hogy el fogom őt veszíteni. Olyan félelmet éreztem akkor, mint még soha. 

Viszont nyugodt maradt és akkor is velem törődött. A hátsó ajtóhoz vitt és azt mondta, menjek haza. Sírtam és könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el és, hogy mondjon már valami konkrétat. De csak annyit mondott, hogy nem lesz semmi baj. Hogy bízzak benne, mert nem sokára keresni fog.
Tegnap este már el is jött és egy vonatjegyet adott. Sajnálom anya, de nem mondhatom meg, hová szól a jegy. De ma este összepakoltam a holmimat és felszálltam vele arra a vonatra. Képtelen vagyok lemondani róla. 

Inkább feladom az egész eddigi életemet és elkezdek egy újat valahol máshol. De legalább vele vagyok. 

Ne sírj anya, rendben leszek! 

Ígérem, hogy minden rendbe fog jönni. De most muszáj elmennünk. Nem tudom pontosan, mennyi időre. 

Kérlek, ne is próbálj keresni! Ne szólj a rendőröknek! Ígérem, hogy idővel keresni foglak, hogy megnyugtassalak, jól vagyok. Kérlek, bízz bennem! 

De már most megnyugtatlak, hogy minden rendben lesz velem, hiszen vele vagyok. És ő mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédjen. Vigyáz rám. Mellette minden csak jó lehet.

Kérlek, ne haragudj rám! 

Hamarosan újra találkozunk! 

Ha kapnék még egy napot...

Még mielőtt ténylegesen belekezdenénk szeretném megköszönni Stellának a biztató szavakat és a feliratkozást, illetve 'azéletem Fantázia" nevű felhasználónak, hiszen ő volt az első feliratkozóm. Köszönöm nektek! 
Illetve van facebook profilom és egy instagram oldalam, ahol követhettek és bejelölhettek, hiszen ezeken a felületeken is megosztom a novellákat. (Instagramon a soron következő novella dalát is mindig meg fogom osztani.) Az elérhetőségeket a modulsávban megtalálhatjátok. Köszönöm, ha bekövettek.  
A zene, amiből merítettem és, amit ajánlok a novella olvasása közben: Christina Aguleira - Hurt 
És egy kis instrukció. A színessel jelölt sorok a dalból vannak idézve. 
Valószínűleg a dal eredeti jelentésének és tartalmának nem sok köze van az én novellám történetéhez. A dal sokszori meghallgatása után és a szöveget figyelve, nekem egy ilyen történet állt össze a fejemben. Kérlek, ezt tartsd tiszteletben! 
Komment formájában viszont oszd meg velem, hogy neked mit jelent ez a dal, milyen érzéseket vált ki belőled, milyen történetet képzelsz el hozzá illetve, hogy hogyan tetszett a következő kis fantázia. 
Köszönöm, ha elolvasod! 

Csend honol a környéken. De nem a nyugtató fajta, hanem a nyomasztó. A sorok között sétálgatva meresztgetem a szemem egy nevet keresve. Annyira szorítom a kezemben lévő csokrot, hogy ujjaim már egészen elfehéredhetnek. A leheletem meglátszódik a levegőben, feljebb húzom a kabátom gallérját, hogy jobban védjen a csípős hideg ellen. Aztán egyszer csak ott van, megtalálom. 

Leguggolok a sírkő elé, lesöpröm róla a havat, majd kesztyűbe bujtatott ujjaimat végigfuttatom a kőbe vésett néven: Albert Everett. Az apám. 

Olyan, mintha tegnap lett volna, mikor láttam az arcod.

Már egészen kiskoromtól kezdve érdekelt a színészi pálya. Szerettem különböző kitalált szerepekbe bújni, imádtam filmeket nézni majd leutánozni a főszereplőket. A középiskolában minden darabban játszottam, ráadásul főszerepet. Mindenki ígéretes tehetségnek tartott és mindenki arra buzdított, hogy ne hagyjam abba a színészkedést, mert sokra fogom vinni vele egyszer. Persze minden jó dologban van valami rossz is. Csal te apa, te voltál az egyetlen, aki nem támogatott. Azt mondtad feleslegesen pazarlom az időmet hiú ábrándok kergetésére, hiszen a színészetből nem lehet megélni. Azt akartad, hogy orvos legyek vagy ügyvéd. 

Amikor először jelentkeztem egyetemre, hogy színészetet tanuljak elutasítottak. Azt mondták próbáljam meg egy év múlva, amikor már teljesen kiforrott a személyiségem és, amikor már tudni fogom, hogy mit is akarok.
A kudarcért téged okoltalak.

Sajnálom, hogy téged hibáztattalak mindenért, amit nem tudtam megtenni.

 Azt gondoltam, hogy ha te is támogattál volna, akkor sikerült volna. Természetesen nem erről volt szó. Csak tényleg meg kellett találnom önmagamat. 

A csalódottságomon felbuzdulva tizenkilenc évesen Hollywoodba költöztem, mert azt hittem, megválthatom a világot. Meghallgatásról meghallgatásra jártam, mígnem egy nap szerepet kaptam egy színházi darabban. Ott karolt fel az ügynököm, akivel még mindig együtt dolgozom. A biztos támogatás  miatt magabiztosabb lettem és egyre több és nagyobb szerepeket kaptam. Nem tartottam a kapcsolatot veletek, csupáncsak a húgommal beszéltem néha. Amikor megkaptam életem első komoly főszerepét Hollywood legnagyobb színházában rögtön elújságoltam neki és a bemutatóra is meghívtam. 

Egy házaspár halad el mellettem, mire feleszmélek emlékeimből és a vázába teszem a virágokat, majd gondosan elrendezem őket, azután pedig újra szabad folyást engedek a régi képeknek. 

Annyira lehetetlen, hogy visszaforgassuk az időt. 

Amikor vége lett az előadásnak rohantam, hogy megkeressem a húgomat, hiszen akkor már két éve nem láttam. Ám a húgom helyett te álltál egy félreeső sarokban. Lefogytál, sápadt volt az arcod és a ruhák is lógtak rajtad. Egy csokor virágot szorongattál kezedben és fáradt szemeiddel engem keresetél.

Ha tudtam volna, amit most tudok.

Megkérdeztem tőled, hol van Anna. De nem a feltett kérdésemre válaszoltál. 

Elmondtad milyen büszke vagy, de én elsétáltam.

Elvettem tőled a virágot, megköszöntem neked, hogy eljöttél, majd arra hivatkozva, hogy rohannom kell az öltözőmbe faképnél hagytalak. 

Még mindig haragudtam rád azért, amiért nem álltál mellettem és nem támogattál a nehéz időkben. És pont emiatt a gyerekes harag miatt nem vettem észre, hogy azzal, hogy eljöttél és azt mondtad, büszke  vagy rám, ezzel elfogadtad a döntésemet és azt, aki vagyok.

Könnyeim előbukkannak. 

Nincs semmi, amit ne tennék meg, hogy kaphassak még egy esélyt, hogy a szemedbe nézhessek és te visszanézz rám.

Viszont a sírod előtt guggolva már csak magamra haragszom. 

Amikor utoljára találkoztunk a rák harmadik fázisában voltál. Azért jöttél el a bemutatóra, mert tudtad, hogy valószínűleg ez az utolsó lehetőséged - én viszont akkor ezt nem sejtettem. De ennek ellenére törődnöm kellett volna veled. Órákat utaztál azért, hogy láthass, hogy elmondhasd büszke vagy rám én pedig ott hagytalak. A saját nagyképűségem és konokságom vezetett odáig, hogy úgy haltál meg, hogy évekig nem beszéltünk, hogy el sem tudtam tőled búcsúzni. 
Fél évvel ezelőtt és a nagy bemutató után három héttel kaptam a telefont, hogy meghaltál. Európában voltam a társulattal turnén. Még a temetéseden sem lehettem jelen. 
Néha letörtnek érzem magam, de nem ismerném be. 

Utálom magam. Keserűséget okoztam neked és bántottalak.

Amikor megtudtam, hogy már nem vagy többé, csak akkor jöttem rá, mit is jelentettél nekem. Viszont akkor már késő volt, hiszen előtte fontosabb volt az, hogy a saját álmaimat kergessem és, hogy sikeressé váljak, minthogy rendezzen a nézeteltéréseimet veled. 

Néha csak el akarok bújni, mert te vagy az, akit hiányolok.

Ez felemészt.

Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rád. Legszívesebben minden nap felhívnálak, ha tehetném, hogy elmondjam neked mennyire szeretlek és, hogy sajnálom az elmúlt éveket, hogy nem voltam jó lányod és, hogy sajnálom, ahogyan viselkedtem veled. Elmondanám neked, hogy mennyit is jelentesz nekem és, hogy nem lesz a világon még egy olyan ember, mint te. 

Nincs semmi, amit ne tennék meg, hogy újra hallhassam a hangod.

Elmondanám neked, hogy már az sem érdekel, hogy azt akartad orvos legyek. Jegyet biztosítanék neked minden előadásomra, hogy bebizonyítsam nem hiába volt minden vitánk. Sőt, a kedvedért akár még orvos is lennék, csak legalább tudnám, hogy élsz és büszke vagy rám.

Büszke vagy arra, aki vagyok?

Büszke rám. 

Ezek voltak az utolsó szavaid hozzám és én nem értékeltem őket. 

Néha csak el akarok bújni.

Szégyellem magam. Már bármit megtennék, hogy újra velem légy.

A karjaimban tartanálak, megszüntetném a fájdalmat.
Legszívesebben elbújnék a föld alá.
Megbocsátom minden hibádat.
Sokáig azt gondoltam, hogy rossz apa vagy, pedig ez nem igaz. Hiszen minden ellenére törődtél velem, szerettél és mindent megadtál nekem, amit csak lehetett. Jó apa voltál, a lehető legjobb. Utóbb kiderült, hogy én voltam rossz gyerek.

Az ég felé emelem a tekintetem, mert biztos vagyok abban, hogy a mennyben vagy.

Lenézel rám?

Szeretlek Apa! 

Két tükörkép egybeolvadva

A zene, amiből merítettem és, amit ajánlok a novella olvasása közben: Justin Timberlake - Mirrors
És egy kis instrukció. A színessel jelölt sorok a dalból vannak idézve. 
Valószínűleg a dal eredeti jelentésének és tartalmának nem sok köze van az én novellám történetéhez. A dal sokszori meghallgatása után és a szöveget figyelve nekem egy ilyen történet állt össze a fejemben. Kérlek, ezt tartsd tiszteletben!
Komment formájában viszont kérlek, oszd meg velem, hogy neked mit jelent ez a dal, milyen érzéseket vált ki belőled, milyen történetet képzelsz el hozzá illetve, hogy hogyan tetszett a következő kis fantázia. Nézzétek el, ha nem lett tökéletes. Ez az első, tudatosan írt songficem.
Köszönöm, ha elolvasod! 

Ha valaki három évvel korábban azt mondta volna nekem, hogy az oltár előtt fogok állni készen arra, hogy elvegyem életem szerelmét, valószínűleg kiröhögtem volna. De abban a pillanatban, amikor megláttam a sorok végén felém közeledni hosszú, fehér ruhájában tudtam, hogy már nem számít a múlt. 

A tegnap már a múlté. 

Nem számít az, hogy ki voltam csak az, hogy kivé váltam. 

A történetünk öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor az egyetemi évek alatt megismerkedtünk. A haverokkal éppen egy bárban iszogattunk és biliárdoztunk, amikor megjelent a barátnőivel. Csillogó barna hajával és szemével annyira kitűnt a lezüllött tömegből, hogy lehetetlen lett volna nem észrevenni őt. Tőlünk nem messze ültek le és körülbelül fél óra elteltével Mike felhívta rá a figyelmem, hogy a lány szemrebbenés nélkül bámul. Ránéztem, hogy megbizonyosodjak arról, valóban így van-e. Amikor tekintetünk találkozott abban a pillanatban tudtam, hogy őt még az ég is nekem szánta. Gyönyörű, érzéki ajkaira ördögi mosolyt görbített, amitől nyelnem kellett egyet, ugyanis hirtelen őrjítő vágyat éreztem arra, hogy lecsókoljam azt a bosszantó kis vigyort arcáról. Még azon az estén oda mentem hozzá és kiderült, hogy egy egyetemre járunk. Persze nem értettem, hogy eddig, hogyan kerültük el egymást de akkor, amikor már ott volt mellettem a legkevésbé sem érdekelt.
Randira hívtam, virágot vettem neki, megfogtam a kezét majd megcsókoltam. Életem legjobb csókját éltem át akkor. Aztán, ahogy szépen lassan telt az idő, egymásba szerettünk és két év után összeköltöztünk. Életem legszebb évei voltak azok. Amikor a szemébe néztem tudtam, hogy ő az az ember, akivel le akarom élni az életemet. 

Miért ne mondhatnám azt, hogy megismételhetetlen vagy? 

Mindenkinél jobban megértett és tudtam, hogy bármi történjék ő mellettem lesz. Bebizonyította.
Huszonkét éves voltam, amikor az apám meghalt. Akkor kezdődtek a problémáim az alkohollal. Ahelyett, hogy Courtney oldalán kerestem volna a vigaszt, minden egyes este az üveg fenekére néztem. Eleinte csak egy-egy flaska whiskey vagy hasonló tömény italt húztam meg, amitől tompává váltam és nem éreztem a fájdalmat. Ám, ahogy teltek a napok, hetek majd hónapok az egy üvegből lett kettő, esetleg három naponta.
Eleinte nem szólt semmit, eltűrte a rendszeres ivást. Courtney megértett és azt hitte, hogy az idő majd segít begyógyítani a sebeimet és akkor abbahagyom. De tévedett, mert egyre nehezebben bírtam, ha nem ihattam. Rengeteget veszekedtünk. Mindig azzal fenyegetett, hogyha nem teszem le a piát elhagy. Én ilyenkor csak kinevettem, meghúztam éppen azt, ami kezemben volt és a fejéhez vágtam, hogy úgysem teszi meg. Belül persze rettegtem, hogy egy nap összepakolja a holmiját és tényleg lelép, és majd úgy végzem, mint azok a szerencsétlen alakok, akik egyedül öregednek meg, ha addig el nem viszi őket a szenvedélyük. 

Egyik este is hulla részegen vánszorogtam haza, és a nappaliban ott találtam őt és anyámat kisírt szemekkel. Abban az állapotban fel sem fogtam, vajon mit akarhatnak tőlem és valahogy nem is érdekelt. Csak az számított, hogy elérjem a hűtőt és még egy üveg sört magamba döntsek. De ekkor anyám rám szólt, hogy üljek le, beszéde van velem. Úgy éreztem magam, mint valami vallatáson. A szememre hányta a viselkedésemet, hogy tönkre teszem a családot. Nem értette, mire jó az, hogy minden nap részegen állítok haza. Azt mondta, mindent el fogok veszíteni, ha nem változok. Azt kérdezte, nem elég, hogy már az egyetemről is kirúgtak? Courtneyra néztem. Szemeiben - amiket úgy imádtam - keserűség és kétségbeesettség ült. 

Üresség telepedett a szívemre. 

Isten volt a tanúm rá, hogy próbáltam megváltozni, hiszen nem akartam tönkre tenni a saját életemet és másét sem. De akkor már késő volt. Fizikailag fájt, ha nem ihattam. Remegtem és éjszakákat hánytam át, ha nem kaptam meg a kellő alkoholmennyiséget. Egy éjszaka Courtney zokogva ült mellettem és arra kért, forduljak szakemberhez, aki segíthet nekem. Ráförmedtem, hogy nincs szükségem senki segítségére, egyedül is menni fog. Talán akkor szakadhatott meg benne valami. Higgadt arckifejezéssel állt fel mellőlem és azt mondta, akkor oldjam meg magam, majd ott hagyott. Utána mentem, nem akartam, hogy valóra váljon az, amitől féltem. De nem tehettem semmit. Fogott egy táskát, amibe beledobálta a holmiját és az ajtó felé indult. Utána rohantam és magamhoz szorítottam. Sírtam, sőt zokogtam, akárcsak egy kisgyerek és könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el.
Nem akarlak elveszíteni.

Te vagy az életem szerelme.

Azt mondta, ha nem kérek segítséget és nem változom meg, soha többé nem fogom őt látni, majd kilépett az ajtón. A szívem abban a pillanatban ketté szakadt. 

Másnap a legjobb barátom talál rám félájultan a nappalinkban. A nappaliban, amihez oly sok emlék fűződött. Felhívta anyámat, Courtneyt, majd mentőt hívott hozzám. Egy sor kezelésen vettem részt, majd az orvos azt mondta, ha nem hagyom ezt abba, nem sokáig fogom az élők sorát gyarapítani. Ott állt az ágyam mellett anyámmal. Akkor döntöttem el, hogy ha nem akarom őket végleg elveszíteni, fel kell hagynom ezzel az élettel. 

Nélküled sosem tudnék változni. 

Egy elvonón éltem fél évig. Minden egyes nap kínszenvedés volt. Főleg az első hetek. amikor mindenféle alkoholt megvontak tőlem. Ordítottam és ököllel vertem az ajtót, hogy engedjenek ki, mert megőrülök. Ám ezek a rohamok idővel csillapodtak. Volt egy képem az éjjeli szekrényen. Ő mosolygott vissza rám. Amikor kínzott az alkohol utáni vágy, mindig azt a képet néztem, így erőt gyűjtve. Miatta csináltam. Az egyik csoportos terápián megkérdezték tőlem, hogy mi vitt rá arra, hogy tegyek a javulás érdekében. Csak annyit mondtam, hogy a szerelmem. Abban a pillanatban emlékképek milliói támadtak meg, az első pillantástól kezdve az utolsóig. Fülemben hallottam édes, csilingelő nevetését, ajkaimon éreztem mézízű száját és szinte láttam magam előtt, ahogy szerelemmel teli tekintettel néz rám.
Kínzó hat hónap után szabad és új ember voltam. És őt ott állt a kapuban rám várva.

Könnyű volt visszajönni érted, akkor, amikor végre rájöttem, hogy végig itt voltál nekem. 

Másfél éven keresztül várt rám. Várt arra, hogy változzak és ugyanaz az ember legyek, aki a szörnyű tragédia előtt voltam. Szinte rohantam felé, majd karjaimba kaptam és hosszasan csókoltam. 

Elmesélte, hogy mindvégig tudta, hogy kellő akaraterővel meg tudok változni. Elárulta, hogy nem azért hagyott el, mert már nem szeretett, hanem azért, hogy észrevegyem el fogok taszítani magamtól mindenkit. Akkor sem önmagáért, hanem miattam cselekedett és ezért örökké hálás leszek neki.

Fél évvel később, a születésnapján letérdeltem elé és megkértem a kezét. Elmondtam neki, hogy nincs még egy olyan személy a világon, akit jobban tudnék szeretni, azt akarom, hogy örökké mellettem maradjon. Megköszöntem neki mindazt a sok jót, amit értem tett és köszönetet mondtam azért a türelemért is, amit tanúsított. 

Nem lehetnék sikeres, ha nem lennél mellettem.

Igent mondott.
Újabb fél év elteltével már fekete szmokingban álltam és a kezét szorongattam, mialatt a pap beszédet mondott. 

Ránézek a másik felemre.

Gyönyörű. Puha, selymes haja hullámokban omlott vállára, ajkai rózsaszínben játszottak, hosszú pillái pedig halvány árnyékot vetettek bőrére. 

És most már olyan világos, mint az az ígéret, amit egymásnak teszünk.

Valóban nekem szánta a sors. Minden tökéletességével és tökéletlenségével. Az összes kis rigolyájával, szokásával együtt. Meg kellett élnünk mindazt, hogy végre rádöbbenjek arra, hogy vele akarom leélni az életem. Ő az én tükörképem, amibe ha belenézek azt az embert látom, akinek lennem kell. A közös életünket látom.
Mert kezeddel a kezemben és ennyi lélekerővel már kimondhatom, hogy nincs olyan hely, ahová mi ne jutnánk el. 
Most búcsút mondok a régi énemnek, vége van annak az életnek.

Hannah Song